2010. szeptember 18.

Egy hete jöttünk haza a vízumszerző körutamról. Egyszerűnek ígérkezett, végül nem lett az.

Barátaink laknak Puerto Ayacucho nevű városban, ami a déli határ mellett van, és Amazonas állam (egy venezuelai "megye") fővárosa. Az Orinoco mellett fekszik, ott ahol az Orinoco határfolyó. Amazonas állam a nevét Amazoniához való közelsége miatt kapta, bár itt már nincs az Amazonas folyó, az Orinoco viszont igen, ami szintén tekintélyt parancsoló méretű.

Hajnalhasadás az Orinoco fölött

Ilyen kompok viszik át a buszt (ez még a buszút során van, itt még a folyó teljesen venezuelai területen folyik)

Ez a busz

A vidék néha sztyeppés, néha dzsungel. Itt éppen Ausztráliára hasonlít. És tényleg hegy méretű sziklák úsznak a vörös földben.

Megérkezésünk utáni nap át is mentünk Casuarito-ba (Kolumbia, motorcsónak vitt át), csakhogy tudtuk meg, hogy pár éve a két ország polgárai személyi igazolvánnyal is átmehetnek, és ezért a határon már nem pecsételnek. És amikor megkérdeztük a városban lévő irodát is, kiderült, hogy az egész megyében nincs pecsét, és így hivatalos határátlépés sem. Vicces volt a kolumbiai oldalon a rendőr azt válaszolta a kérdésemre, hogy ad-e pecsétet, hogy jobb is nekem ha nem kapok ottani pecsétet. :)

Az izgalmakra tekintettel egy ilyen "strandon" (ez is az Orinoco egy mellékágacskája) nyugtattuk meg magunkat.

Viszont nekem gyorsan el kellett hagynom az országot tekintettel arra, hogy már vagy 4 napja lejárt a 90 napos tartózkodási engedélyem. Fölhívtuk a San Cristobalban lakó barátainkat, hogy megyünk, és mentünk. Újabb kb 18 órás buszút, és elérkeztünk a nyugati határhoz. Otthagytuk a cuccokat a barátoknál, és még aznap mentünk tovább a kis határvárosba (San Antonio de Táchira), ahol végre kaptam kilépőpecsétet az útlevelembe. Átsétáltunk a hídon, ami a határfolyó fölött visz át, és beszereztem a belépőpecsétet Kolumbiába. Vissza San Antonióba, és kerestünk egy hotelt, mert kiderült, hogy aznap nem adnak kilépőpecsétet Kolumbiába. Csak másnap hagyhatom el az országot. Természetesen ez csak a hivatalos oldalra vonatkozik, mert mindenki úgy megy át a határon ahogy akar, nincs semmiféle sorompó, csak ha valami dolgod van a határőrséggel, akkor kell felkeresni az irodájukat. Ennek fényében Elluz egyszer sem pecsételt semmit, és mégis szabadon járkáltunk. Aznap este még átbuszoztunk Cucutába, a közeli kolumbiai nagyvárosba körülnézni. Elluz azt mondja hogy sokat fejlődött.

Így néz ki a határ. Több fotót a környéken nem mertem csinálni :) Azt mondják nagyon veszélyes hely.

Másnap végre vissza San Cristobalba a barátainkhoz. A Mama gyorsan elvitt minket az Indián Vízeséséhez. Azt mondják, hogy a hegyek között lakik egy indián szelleme, aki még mindig dühös, és hegymászókat szokott eltűntetni, akik aztán soha nem kerülnek elő. A vízesésnél minden esetre gondtalanul pancsoltak a népek a jéghideg vízben. (San Cristobal már az Andokban található.)

a mamával

és a vízesés

Otthon, hálából a vendéglátóinknak elkészíettem életem első krumplislángosát.

A vendéglátónk lánya

és a lángos

Mindent összevetve az út nem volt veszélyes, leszámítva a tromózis-veszélyt a buszon a 16-18 órás utak miatt, és hogy ellopták az esernyőnket az egyik buszon, viszont egy úttal bejártuk "Tolnát-Baranyát", és láttunk sok szép helyet az országban.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.